Tortázda: hogy is kezdődött?

Immáron 6 éve, hogy ugyanebben a helyzetben voltam, mint most. Annyi kis különbséggel, hogy 2 hete a második gyermekem született meg, így még egyelőre mindannyian ismerkedünk a új helyzettel.
Zalán fiamnak van még egy éve az oviból, apának új munkahelye lesz, én meg elszántan gyártom a tortákat, hol szülinapra, hol meg csak úgy gyakorlásképp. Eltökélt szándékom, hogy komolyabban foglalkozzam a témával, nehogy abba a régi hibába essek, hogy a gyermeken kívüli tevékenységem a lakás napi rendszerességű takarításában merül ki. Meglátjuk meddig tart a lelkesedés...

Egy kedves ismerősöm (szerintem mondhatjuk, hogy mostanra már barátnőkké váltunk) adott egy kiválóan használható tortabevontót, nevezetesen a sokak körében már ismert fondantot. Annyira megtetszett, hogy azonnal nekiestem az első teszt-tortának, és be is faltuk egy szép csütörtöki estén vacsi után. Ahhoz képest, hogy prototípus volt, egész jól sikerült, így nem ment el a kedvem azonnal az egésztől. Isteni csokikrémmel töltöttem.
A következő a munkahelyemre készült, még kissé kezdetleges, gyermeteg formákkal, de az íze nagyon tuti lett. Belül szintén csoki, kívül szép:)
Aztán Zalán szülinapja csapó 1, 2, és végül 3. Jaa, a 2 számú családi ünnepre nem én készítettem, de szeritem csináltam volna olyan szépet:) Az elsőre pedig apa is segített, éjfélkor fejeztük be...
Mivel nagyon vacak a gázsütőnk, holnap bekuncsorogom magam anyu konyhájába és kipróbálom, hogy milyen lesz a piskóta, ha egy normálisan csukható sütőben próbálom. Ugyanis eddig az a tendencia itthon, hogy az egyik jól sikerül, a másik nem. Így volt már többször, hogy kétszer kellett nekilátni, hogy szép magas torta kerekedjen belőle. Az egyik összeesett, a másiknak a közepe kifolyt ki a tészta hűtésekor, szóval muszáj tesztelnem, hogy a recept a hibás, vagy a sütőm... a beszámolóval folytatom...